Helló világ!

Időnként befészkeli magát egy dallam a fülembe, és ott mocorog sokáig. Teljesen véletlenszerű dallamok, teljesen összefüggéstelenül. Ma reggel úgy ébredtem, hogy egy zsoltár antifóna volt a fülemben. Nem tudom miért nagyon rég hallottam vagy énekeltem már utoljára.

“Az Úr megadja kegyelmét és földünk megtermi gyümölcsét.”

És ahogy dúdolgatta a fülem reggeli közben, egyszer csak bekattant, hogy ez tényleg ilyen egyszerű. Ennyi kell a nyugis élethez. Legyen meg a munka gyümölcse, mert fizikailag (biológiailag?) életben kell maradni, enni kell. És legyen kegyelem. Boldog család, kiegyensúlyozott élet. Ennyi.

Az idei március 15 négy napos van (még nem írhatom hogy volt), amiből egyet megevett a fene, mert szombaton melózni kell érte, de ez van. Viszont cserébe nyaralás van, tehát festünk a pincében. Meg pihenünk. Szombaton pl. 16:15 körül fejeztük be az ebédet. Vasárnap meg a dédmamákra bíztuk a kislányt miután náluk ettünk (az egyik vigyáz épp a másikra egy műtétből felépülés alatt), és megnéztük a Kellékfeleséget. Kellemes litylötyi, a közepén rájöttünk a végére, valamint sokkol, hogy Jennifer Aniston eredeti hangja nagyságrendekkel emberibb mint a magyar szinkronja a Jóbarátokban. Hétfőn viszont tényleg festés volt. Illetve először átpakolás a garázsba, aztán betonpor söprés, aztán fal csiszolás, aztán söprés és csak utána festés. Közben kellett zenét csinálni.

Van tartalék a végfokban, nem kevés.

Ma délelőtt teszteltük a Wellnesst a vényócban (tényleg nyaralás, Panna a húgaimmal sétált), van ott minden. Hideg, meleg bugyborékolós, csobogós, izzadós. Meg magyar vízilabda válogatott (az nem annyira nekem volt érdekes).

“Eddig pihentél, de holnaptól munka
sose volt még ennyire durva.”

Kivételesen megvalósult egy terv, és tényleg elmentünk kirándulni. Igaz, először még tegnap délelőtt akartunk menni, de efölött az apróság fölött igazán el lehet siklani. Szóval kirándultunk. Délután fél4 és fél6 közt. Először ugyanis becsületből el kellett tüntetni a tányérról a pizzát. Izé. Calzonét. Jó volt, csak durva adag. Utána nyögés volt, és meg kutya nevelés (rájött hogy a tulipán hagymák virágládájában levő puha földet élvezetesen könnyű kiásni…). És végül elindultunk kirándulni.

Kocsiba be, kocsiba kutyát be, ablakot be, egyesbe be. Felzúztunk a Cseresznyés út tetejéig (ott kocsiból ki) és Pannát magunkra (illetve csak rám) kötve, Gombócot szélnek eresztve nekivágtunk az Asztalkőnek. Ami sokkkkal közelebb volt mint ahogy emlékeztem rá, úgyhogy tovább mentünk az Álló rét felé. Meg még tovább. Aztán felértünk a Nyergesre(?) ahonnan viszont lefelé kellett menni tovább. Keskeny ösvény hóval,  jéggel, sárral, hátamon Pannával. De nem estem hanyatt csak majdnem, és csak egyszer csaptam az arcába egy fél fát. Mindenesetre leértünk, visszafordultunk. Halvány emlékeim voltak arról, hogy nem végig jelzett úton, de vissza lehet jutni a kocsihoz nem csak a hegyen át, hanem a hegyet megkerülve is. Gyakorlatilag sikerült a dolog, valamint megtudtuk, hogy a Cseresznyés és a Barackos út felül is összeér. Fincsi volt. Képek.